EMLÉK és MŰ

Toldi Fotógaléria, 1981 – (Műcsarnok / #Box, 2017. XI. 10. – 2018. I. 14.)

-amicus-

2018. január 2., 16:20

Ha eddig még nem voltatok benne a magyar fotóművészet történetben, mostantól kitörölhetetlenül benne vagytok!

(Kincses)

Volt egyszer (nem is olyan régen) egy Magyar Népköztársaság, szocialista Magyarország, „kádári” Magyarország – nevezze mindenki annak, aminek akarja. Már aki még emlékszik rá. Mert a mai fiatalok nemzedéke már nem. Arra a Magyarországra, ahol minket „jugóknak” vagy simán „szerbeknek” (hol tanultatok meg ilyen szépen magyarul?) neveztek, és amely ország lakossága irigykedve kukucskált át a déli határon hozzánk, akik abban az akkori, „titói” Jugoszláviában bizony sokkal jobban éltünk még a szocialista tábor „legvidámabb barakkjának” lakóinál is.

Ebben az országban minden szigorú állami ellenőrzéssel történt és történhetett meg, még a művészetek terén is. „Odafentről” mondták meg, kinek, hol és mikor lehet kiállítása, ki a „jó művész”(vagy egyáltalán: művész) és ki nem. Aki pedig nem tudott, vagy éppen esze ágában se volt ebbe a képletbe beleilleszkedni, az vagy elment a föld alá („underground művészet”), vagy pedig nagyon agyalnia kellett ahhoz, hogy a rendszerbe valami cseles módon beleilleszkedve mégis alkotni, kiállítani, mi több: másoknak kiállításokat szervezni tudjon. Pedig akkor elég volt hatalmi szóval, de barátságosan föntről odaszólni: gyerekek, hagyjátok abba ezt a hülyeséget! Mire a gyerekek abbahagyták és mással próbálkoztak  – vagy mégsem...

Egy ilyen csavaros eszű művészember volt az ifjonc Reha György képzőművész is, aki már huszonéves korában – a hetvenes évek derekán – nekifutott, hogy galériát indítson a Toldi Művészmozi alagsorában. Rájött, hogy van itt egy szenespince, ami a távfűtés bevezetése után fölöslegessé vált, fönt, a művészmoziban országosan nem vetített külföldi filmeket is bemutattak, aminek során kialakult egy specifikus ifjú közönség, („hosszú hajúak, Szabad Európát hallgatnak, talán néha szipóznak is”) melyet a „rendszer” kis létszáma és békés mivolta miatt megtűrt... Ideális hely egy olyan galériának, ahol fiatal, avantgárd, máshol helyet nem kapó művészek alkotásait pont ehhez illő közönség számára kiállíthatják. Ez volt az első nekifutás, 1975-ben, harmincnégy fiatal művész kiállítása nyílt itt meg (köztük Tímár Péter fotográfusé is, aki majd a második nekifutásban kap fontos szerepet). Még díjat is alapítottak, meg megrendezték a Toldi Galéria bálját is! Talán éppen ezzel telt be a pohár, az illetékes elvtársak 1976 októberében behívatták Reha Györgyöt, és alapos „fejmosás” után tudatták vele: mostantól nem rendezhet több kiállítást. Reha további érdeklődését egy rövid mondattal szakította félbe a „kultúrmegmondó elvtárs”: Ne okoskodjon annyit, Reha!

A második nekifutást megelőzte két év katonáskodás (ahova a fejmosást követően azonnal berukkoltatták, noha előtte felmentése volt), de Reha nem fért a bőrébe, rendezett egy „Toldi Galéria” című visszatekintő kiállítást. 1981-ben pedig a már említett Tímár Péterrel (aki akkor már a Magyar Fotóművészek Szövetsége keretében működő Fiatal Fotóművészek Stúdiójának elnöke volt) és Jerger Krisztinával (aki akkoriban a Műcsarnoknál dolgozott) ismét beindította a kiállítások sorozatát a Toldi mozi alagsorában, immár Toldi Fotógaléria néven. Nyolc (majdnem kilenc) olyan kiállítást rendeztek itt, melyek már a saját korukban sem elégedtek meg az elfogadott tendenciák ismételgetésével, hanem progresszív utat jelöltek ki az akkori kortárs fotográfiában.
Ez a galéria nem élt meg egy egész évet sem, nyolc (egyhónapos) kiállítás után éppen a kilencediket, egy Hajas Tibor-bemutatót kellett volna megnyitni, amikor kiderült, hogy: VÉGE. Tímár Péter művészeti vezető visszaemlékezése szerint egyszerűen csak „szóltak” nekik, hogy most tatarozni kell a helyet. „Mondtuk, hogy kivárjuk, amíg készen nem lesz, és utána megcsináljuk, de azt mondták, ezt annyira hosszú ideig fogják renoválni, hogy: gyerekek, ez nem megy tovább...”

Szalai Tibor és Vincze László építészek fénygrafikái

Szalai Tibor és Vincze László építészek fénygrafikái

A harmadik nekifutás, a JÓVÁTÉTEL most van folyamatban. A műcsarnokbeli kiállítás a Toldi Fotógalériának kíván EMLÉK-MŰvet állítani. A Fotógaléria 1981-es, még egyetlen évig sem tartó története a magyar művészet, a magyar fotótörténet megörökítésre, megőrzésre méltó szegmense. Fontos adalék annak megértéséhez is, hogy a közelmúlt kortárs fotóművészetét milyen helyszínek és csoportosulások alakították. A kiállításon bemutatják az egykor kiállított eredeti művek egy részét, illetve dokumentumok, interjúk, helyszíni felvételek segítségével megidézik a helyszínt és a kort.

Also: majd négy évtized távlatából rekonstruálja most Kincses Károly fotótörténész, a Műcsarnok Boxban rendezett visszaemlékező-újraértékelő kiállítás kurátora és a hozzá kapcsolódó hiánypótló kötet szerzője (Tímár Péterrel és Reha Györggyel: TFG, Toldi Fotógaléria, 1981) a harminchat évvel ezelőtti kiállítás-sorozatot, amely Szerencsés János (1950–2009), a 80-as évek fotós szcénája meghatározó szereplőjének tárlatával indult, majd a jelenleg Esztergomban élő Tamási Péter Városképek c. fotógrafika-sorozatának bemutatásával folytatódott. Kardos Sándor és Lugosi-Lugo László tárlata volt a harmadik, ez a Horusz Archívum, Magyarország egyik legnagyobb magánfotó-gyűjteményének első bemutatkozása volt, ma ez a gyűjtemény mintegy kétmillió fotográfiát tartalmaz... A negyedik kiállításon Szalai Tibor (1958–1998) és Vincze László építészek fénygrafikákat mutattak be, ezt követte a Lovas Ilona (textilművész) – Nagy Tamás (építész) művészházaspár az akkor még vidékünkön kuriózumnak számító színes fénymásológéppel készült xeroxkép-kiállítása, melyet ők maguk „felelőtlen művészetnek” neveztek. A hatodik kiállításon a Jugoszláviában, Újvidéken élő Lennert Géza 37 Polaroid SX-70-es fotográfiával jelentkezett – ezekre Tímár Péter így emlékezett vissza: „Polaroidokat csinált akkoriban, aminek alapból volt mindig egy speciális varázsa, képzőművészetre hajazása, és nálunk nem is volt akkoriban nagyon elterjedve, szóval: volt benne egy kis plusz varázs emiatt is...”

Riport a tehénnel

Riport a tehénnel

Egy – több szempontból is – érdekes kiállítás következett ezután: Agnes Rodier fiatal francia fotográfus (akit szándékosan „magyarosítottak” Rodier Ágnesnek, mert külföldieknek csak minisztériumi engedéllyel lett volna szabad kiállítást szervezni) fotósorozata. Agnes a budapesti fürdőkben készített sorozatában másokat (pl. Katarzyna Kozyrát) messze megelőzve mutatott be a művészet és riportfotó határán álló meztelen (idős és csöppet sem szép) női testeket. Kapott is hideget-meleget a kritikától és a kiállítás nézőitől: a vendégkönyv több oldalát, ill. kritikák fénymásolatát is elolvashatja a Műcsarnokok / #Box látogatója, ill. a könyv olvasója. A nyolcadik kiállításon Birkás Ákos festőművész a Pécsi füzet, egy művészi, egyszemélyes „szamizdat” kiadvány lapjait prezentálta, különösebb skandallum nélkül.

Ekkor következett volna a következő kiállítás Hajas Tibor (1946–1980) avantgard ellen-művész (akár Tom Gotovac vagy Božidar Mandić magyar megfelelőjeként is definiálhatnánk, de Marina Abramović vagy Ulay is eszünkbe juthat vele kapcsolatban) művészetéről/művészetéből. Amit (mint mindent akkoriban, vagy most is?) a besúgók „jelentettek”. Ez a legmagasabb szinten, Magyarország minden művészeti ügyében illetékes elvtársnál verte ki a biztosítékot, állítólag ezt üzente: „Amíg nekem szavam van a magyar kultúra irányításában, addig Hajasnak nem lesz kiállítása Budapest belvárosában!”.

Akkor nem is lett – az alacsonyabb szinten ügyködő elvtársak szólhattak Tímárnak és Rehának, és nekiláthattak a megboldogult Toldi Fotógaléria tatarozásának. Azóta is tatarozzák, ha még össze nem dőlt...