Toldi Galéria

 
Reha György (és Alföldi Róbert) megnyitó szövege
 

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Őszintén szólva, nem szoktam a kiállítások megnyitóira figyelni.

Pláne, ha nem is ismerem azt, aki beszél.

Az 1981-ben működő Toldi Fotógaléria kiállításairól, a művészekről és műveikről mindent elmond a most nyíló kiállítás és a Toldi Fotógaléria 1981 című kiadvány. Mindkettő Kincses Károly fotótörténész munkája. Így én a Toldi Fotógaléria és a mai kiállítás megszületéséről beszélnék. És ezt a Timár Péterrel való több évtizedes barátságomon keresztül próbálom elmondani.

Pétert 1972-ben ismertem meg Szentendrén, ahogy más barátaimat is, akikkel később a Vajda Lajos Stúdiót alapítottuk. 1975–76-ban a Toldi moziban, a Toldi Galériában harmincnégy, akkor fiatal művészt állítottam ki. 95%-uk szerepel a később megjelent Kortárs Magyar Művészeti Lexikonban. Ez a történet – a megnyitókon készült több mint 300, nálam lévő fotóval – még feldolgozásra vár.

A harmadik kiállítás akkor, a Toldi Galériában Timár Péter fotó kiállítása volt. Beszélgettünk. Érdekelt, mit csinál és miért, egyszerűen minden. 1972 és 1975 között elég idő volt, hogy egy tea vagy egy sör mellett, futólag egy kiállításon vagy éjszakába nyúlóan kiderüljön, hogy a világ dolgainak nagy részét hasonlóan látjuk, és amiről különfélét gondolunk, az nem zavarja a másikat.

1976 októberétől a Toldi Galéria nem működhetett tovább, engem pedig elvittek két évre katonának, de amikor leszereltem, folytattuk a beszélgetéseket. Közben Péter a Fiatal Fotóművészek Stúdiójának vezetője lett. Csak fotót kiállító galéria akkor még nem volt Magyarországon. Hát csináljunk. Optimista voltam, hiszen három kitűnő baráttal–szakemberrel fogtunk össze. Timár Péter minden fotóst ismert, Jerger Kriszta kiállítás-rendezéseivel többször feltűnt, Kemény Gyuri pedig ekkor már nemzetközileg ismert művész volt plakátjaival.

Ha valaki ma egy hasonló tervbe vágna, először azt kérdezné: pénz van? Annak idején mindannyian ingyen csináltunk mindent. Egy ötlet mellé álltunk időnkkel, munkánkkal, tehetségünkkel és becsületünkkel. Földényi F. László is barátságból fordította angolra a meghívók szövegeit. A termet a mozi ingyen adta, mert vezetője, Feldmajer Sándor úgy gondolta, hogy egy fotógaléria illik egy művészmoziba.

Ha viszont minden résztvevő ingyen csinál mindent, mire kell a pénz? Mivel én akkor az átlagon felül kerestem, az is előfordult, hogy saját pénzemből intéztem egy-két apróságot, hogy aztán minden rendben legyen. De ez számomra a legtermészetesebb volt, és ma is az, amit az is bizonyít, hogy e kiadványt is a saját költségemen adtam ki.

Komolyan gondoltuk és komolyan vettük azt, amit közösen döntöttünk el, és közösen csináltunk meg. És eközben jól éreztük magunkat. Sok nevetés, az egymásra figyelés szeretete és az izgalmas beszélgetések emlékei ma is élnek bennem.

1983-ban az életem Bécsben folytatódott. Úgy 2000 táján megkérdeztek, tudnék-e segíteni Kincses Károlynak, aki pár napra a bécsi Albertinába jön. Szívesen tettem, gondoltam, legalább láthatom az Albertina fotóraktárait. Akkor még nem tudtam, hogy Karcsi itthon a fotóművészet egyik legavatottabb, ha nem a legjobb ismerője. És a már elmondott minta alapján elkezdtünk beszélgetni, aminek egyik eredményét itt tartom a kezembe. Ezt most bárki megveheti, kevesebbért, mint az előállítási ár.

E kiadvány – visszatérve Timár Péterhez – az általa 1999 és 2016 között szerkesztett Fotóművészet formáját viseli. Azt gondoltam, hogy aki e lapot szereti, és ezt a kívül-belül európai szellemi terméket rendszeresen forgatja, örül majd, ha a magyar fotótörténet egy epizódját kedves lapja mellé helyezheti.

A kiállítás címe EMLÉK és MŰ. Nem túl eredeti, de idősödő férfiaktól ez sem lebecsülendő. Mit mond e cím? Az akkori művészek és a közreműködők – ha élnek – 36 évvel idősebbek. Általában is igaz, hogy aki megöregszik, annak vannak emlékei, és ha művész, akkor művei.

De ha nincs egy értő szem, aki felfigyel a számára értékes történetre, és nem veszi a fáradságot, hogy azt papírra vesse, akkor a Toldi Fotógaléria 1981-es története végképp a feledés homályába vész.

A kiadvánnyal és a kiállítással Kincses Károly beemelte a Toldi Fotógalériát a 20. századi magyar fotótörténetbe. Köszönet érte.

Ahogy köszönet illeti a Műcsarnok vezetését is, akik itt, a Boxban – a Toldi Fotógalériához kicsit hasonló helyen – lehetőséget adtak e kiállításnak. Számomra ez kultúrtörténeti pillanat. Remélem, hogy akik e kiadványt lapozgatják, és megnézik a kiállítást, azok is azt mondják, érdemes volt.

Ha az emlékeket nem adjuk át, akkor hiányoznak a kapaszkodók az újabb nemzedékeknek, hogy jobbat és szebbet csináljanak, ami, remélem, ma is minden fiatal természetes célja. Valami újat és jobbat csinálni nehezebb, mint csak a meglévő dolgokat kritizálni. A kiállítás azt is dokumentálja, hogy a mára elhíresült gulyáskommunizmusban is lehetett valami értelmessel próbálkozni. Még akkor is, ha a dolgok kimenetele nem volt tervezhető. Persze akarat, szorgalom és összefogás nélkül a mai világban sem megy semmi.

E kiállítás a 36 éve készült művek segítségével igyekszik elmondani és – azt hiszem, sikeresen – bemutatni, hogy a művek akkor és ma is szellemi és esztétikai örömöt adnak.

Az alkotók pályái, a mögöttük álló kiállítások sora is ezt a minőséget bizonyítja.

Már csak egy aggodalmam van. Érdekli ez a történet a fiatalabb generációt?

Egy, a fotóművészet iránt érdeklődő barátom, aki 1981-ben még általános iskolába járt, a kiadvány elolvasása után ezt mondta:


Irigy vagyok. Pedig az elmúlt 10 évben megpróbáltam nagyon sok mindent felkutatni, megismerni és szépen, fiatalosan visszanézni rátok, anno vasfüggöny mögött élő, már öregedő, de nagyon tisztelt, fotóval foglalkozó művészekre és barátokra.
Visszanézni és szépen, nosztalgiával csodálni és elismerni azt, amit létrehoztatok.
Mégsem tudok megnyugodni. Mert felzaklató, valóságos és még mindig – szerintem örökké, már bocsánat a talán kissé romantikus szóhasználatért –, szóval még mindig életet, akaratot, szándékot, erős és főleg tüzes szenvedélyt érzek a fotókból, a munkákból, és abból, ahogyan ti akkor a világot láttátok, elemeztétek és bemutattátok.
Irigy vagyok a belső szabadságotokra, irigy vagyok arra, hogy nem kötött gúzsba semmi benneteket, még a hatalom sem – na jó, legfeljebb be kellett zárnotok –, és irigy vagyok a fiatalságotokra.
Mert a kor lenyomata megtörtént.
Megcsináltátok. Lenyomtátok a kort.
Ami nekem, nekünk nem megy.
Respekt és mély főhajtás.


(Alföldi Róbert)


Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Számomra különös öröm, hogy azok után, hogy 1981. március 3-án megnyithattam a Toldi Fotógaléria első kiállítását, most a Toldi Fotógalériáról szóló kiállítást nyithatom meg.

Kicsit hosszú voltam, de ha úgy figyelték szavaimat, ahogy én szoktam a megnyitókra figyelni…

Örülök, hogy itt vannak. További szép estét kívánok!